Mindig itt voltunk: A queer történelem az idők során

A nemi vágy és a nemi sokféleség nem új jelenségek; ők megelőzik a modern terminológiát. Ami új, az elsősorban az a kategóriák, amelyekbe az embereket sorolják. Szavak, mint a “homoszexuális” vagy a “heteroszexuális”, csak a 19. században váltak széles körben elterjedtté. Ezért, ha tovább nyúljunk a múltba, nem találunk egy modern értelemben vett LGBTQIA+ közösséget, hanem inkább olyan kapcsolatokat, testeket, életmódokat és társadalmi szerepeket, amelyek egyértelműen túlmutatnak a múlt pusztán bináris narratíváján.

Ez a történelemkutatás egyik központi vitájának a helye. A Michel Foucault által nagymértékben befolyásolt konstruktivista megközelítések hangsúlyozzák, hogy a modern szexuális identitások a gyógyászat, a pszichiátria, a jog és az adminisztráció által lettek kialakítva. Más kutatók, köztük John Boswell, a hasonló szexuális kapcsolatok folyamatosságát hangsúlyozták. Ma egy óvatosabb, köztes álláspont hatékonyabb: a vágynak hosszú a története, de társadalmi jelentősége minden korszakban változik.

Ez a megkülönböztetés nem egy elméleti bagatell. Egy középkori embert “meleg”, “leszbikus”, “transznemű” vagy “nem bináris” címkével illetni túl gyorsan láthatóvá teheti az életrajzát, de egyben el is takarhatja annak kulturális logikáját. Ez a történelem ezért nem a modern címkék keresésével kezdődik. A kérdés az, hogy az embereknek milyen lehetőségeik voltak abban az időben, hogy megéljék az intimitást, a nemet, a vágyat és a tartozást.

Az ókori Egyiptomból származó egyik leginkább vitatott bizonyíték a Szakkárában található Niankhkhnum és Khnumhotep közös síremléke (mastaba). A 5. dinasztia két magas rangú tisztviselője a domborműveken rendkívül intime gesztusokban jelenik meg. Közel állnak egymáshoz, átölelik egymást, és megérintik egymás orrát. Egyes kutatók ezt az ábrázolást egy romantikus kapcsolat jeleként értelmezik. Mások úgy vélik, hogy a férfiak testvérek voltak, akár iker testvérek. A kérdésre nem lehet egyértelmű választ adni a rendelkezésre álló források alapján.

Pontosan ez a bizonytalanság teszi jelentősé a síremlék helyszínét. Nem bizonyítja, hogy az ókori Egyiptom hivatalosan is elismerte a modern értelemben vett homoszexuális kapcsolatokat. Azonban azt mutatja, hogy a férfiak közötti intimitás látható volt egy nagyon szabályos vizuális nyelven. A történelem itt nem követel sem tagadást, sem bizonyosságot, hanem inkább nyitottságot a különböző értelmezések iránt.

A klasszikus Görögországban a szexualitás kevésbé egy rögzített orientációt, inkább egy társadalmi pozíciót, életkort és szerepet jelentett. Az idősebb *erastes* és a fiatalabb *eromenos* közötti intézményesített kapcsolatok pedagógiai, politikai és szexuális elemeket is tartalmazhattak. Ezeket nem szabad romantizálni, mint a mai homoszexuális kapcsolatok egyszerű előfutárait, mivel az életkorbeli különbségek és a hierarchiák központi szerepet játszottak. Ugyanakkor a filozófia, a költészet és a művészet azt mutatja, hogy a férfi vágy társadalmilag érzékelhető volt.

A thébai Szent Sereg, egy 300 fős elit egység, amelyet az ókori források 150 pár szerelmesként írták le, híressé vált. Részt vettek a szpartaiak feletti győzelemben Leuktránál, i.e. 371-ben, majd a makedónok által Chaironeiánál történt pusztításban, i.e. 338-ban. A Chaironeiai Oroszlán a síremléküket idézi. Újra hangsúlyozzuk, hogy ez a leírás nem egy modern “coming-out” történet, de erős bizonyíték arra, hogy a férfiak közötti kötődés katonai hűség forrásaként értelmezhető volt.

iksHaus | KI-generiert nach redaktioneller Konzeption, 2026

Európa kívül, olyan társadalmakat találunk, ahol a nem nem kizárólag a nyugati, férfi és nő közötti bináris felosztás szerint szerveződik. Ezek a hagyományok azonban nem cserélhetőek ki egymás helyett egyetlen “harmadik nem” variációi. A Māhū Hawaii és Tahitin, a Fa’afafine Szamoán, a Hijra Dél-Ázsiában, valamint számos, törzsi vagy nemzeti szinten jellemző szerep Észak-Amerikában mindegyiknek megvannak a saját történetei, spirituális jelentései és társadalmi funkciói.

A “Two-Spirit” kifejezést 1990-ben találták ki egy őslakosok konferenciáján, mint egy modern, törzsi közösségeket átfogó megnevezés. Ez a kifejezés egyes őslakosok számára összekapcsolhatja a nem, a szexualitás, a közösség és a spiritualitás dimenzióit. Azonban ez nem helyettesíti az egyes nemzetek által használt konkrét kifejezéseket, és nem alkalmazható retroaktívan minden olyan őslakosra, akit a európai megfigyelők nemek közötti átmenetnek tűzték.

A Fa’afafine-ek már évszázadok óta a szamoai közösségek részét képezik, anélkül, hogy feltétlenül egyenlőek lennének a nyugati transznemű identitással. A “Māhū” kifejezés a hawaii és a tahiti kultúrában egy olyan, kulturálisan meghatározott helyzetre utal, amely férfi és női vonásokat ötvöz. Ezek a kifejezések azt hangsúlyozzák, hogy a gyarmatosítás nem csupán a földet és a politikai hatalmat érintette. A missziózás, az adminisztráció és a nyugati jogszabályok is beavatkoztak a helyi testképek, a rokonsági viszonyok és a nemek felfogásába.

A tanulság, amit ezekből a történetekből levonhatunk, nem az, hogy a modern kor előtti társadalmak egyetemlegesen toleránsak voltak. Ezekben a társadalmakban is voltak határok, kötelezettségek és szankciók. A legfontosabb valójában valami más: a bináris nemi modell sosem volt az egyetlen emberi rend. A gyarmatosítási rendszerek gyakran a helyi sokféleséget eltérésként kezelték, és igyekeztek elnyomni azt a vallás, az oktatás, az orvostudomány és a jog eszközeivel.

A középkori Európában a szexuális aktusokat egyre inkább a keresztény bűn, a szaporodás és a természetjog fogalmainak alapján ítélték. Olyan kifejezések, mint a “homoszexualitás”, nem léteztek. Ehelyett a templomi és világi szövegek a “sodomiáról”, a “kimondhatatlannak” tűnő bűnről, vagy a “természetellenes” cselekményekről szóltak. Ezek a kategóriák nagyon különböző gyakorlatokat fogtak össze, és csak korlátozott információt szolgáltattak arról, hogy az emberek hogyan érték el saját magukat.

Egy rendkívüli dokumentum 1394-ből, Londonból származik. A kihallgatás jegyzőkönyve egy letartóztatott személyt “John Rykenerként, más néven Eleanor néven” említi. Rykener női ruhát viselt, időnként szabóként és felszolgálónak dolgozott, és azt jelentette, hogy szexuális kapcsolatban állt férfiakkal és nőkkel egyaránt. A szöveg nem teszi lehetővé a modern, pontos nemi identitás meghatározását. Azonban azt mutatja, hogy egy személy hosszú időn keresztül különböző nemi szerepeket töltött be, dolgozott, és használta a társadalmi hálózatokat, még akkor is, amikor a törvénynek kevés szava volt a hasonló tapasztalatok leírására.

Ez az ügy különösen fontos, mert nem mutatja be egy teljes, hősies történetet. Csak a bíróság véleménye maradt fenn, Rykener személye nem. A modern kutatásnak ezért meg kell különböztetnie a láthatóságot és a felhasználást. Az archívum megőrzi egy élet nyomait, de ez nem adja meg a jogot arra, hogy minden hiányzó pontot modern kategóriákkal töltsünk ki.

iksHaus | KI-generiert nach redaktioneller Konzeption, 2026

A reneszánsz művészeti alkotásokat hozott létre, amelyek tele voltak homoszexuális feszültséggel, miközben a királyi udvarok és a vallási intézmények üldözték a hasonló neműek közötti kapcsolatokat. Különösen a nők közötti kapcsolatok gyakran láthatatlannak maradtak a jogi és orvosi szempontból, mivel sok hatóság kizárólag a penetrációt tekintette a szexualitásnak. A láthatatlanság tehát nem jelentett szabadságot. Védelmet nyújthatott, de emellett törölte a tapasztalatokat és az erőszakot a történelemből.

Benedetta Carlini ügye rendkívül jól dokumentált. A toszkániai szerzetesnő, időnként apátnő, látomásokat, stigmákat és egy misztikus kapcsolatot jelentett Christussal. A egyházi vizsgálatok azzal vádolták, hogy színleli a szentséget, és szexuális kapcsolatban áll Sister Bartolomea Crivellivel. Egy későbbi jelentés szerint Benedetta sok éven át elszigetelten élt a kolostorban. A története a következőképpen jut el hozzánk: egy olyan intézmény dokumentumaiból, amely döntéseket hozott az igazság, a test és a büntetés kérdéseiről.

Egy másik életrajz Erauso történetét meséli el, akit korábban Catalina de Erauso néven ismertek. Egy baszk kolostorból megszökve de Erauso férfi néven élt, katonaként szolgált a spanyol gyarmatokon, és végül engedélyt kapott arra, hogy továbbra is férfi ruhát viseljen. Ezt a történetet úgy lehet értelmezni, mint a társadalmi elvárásoktól való menekülést, a nemi önkifejezés egyik formáját, és egyben a gyarmatosítási erőszakban való részvételt. Az egyik aspektus nem zárja ki a többi lehetőséget.

A 19. század során a szexualitás feletti kontroll fokozatosan a pulpitusból és a bíróságokból a klinikákra, a statisztikákra és a pszichiátriára helyeződött. Ez nem volt egyenesen felszabadító. A hasonló neműek iránti vágyat most egy bizonyos típusú ember jellemzőjeként írták le, és gyakran patologizálták. Ugyanakkor ez az új nyelv lehetőségeket teremtett a tapasztalatok megnevezésére, a politikai követelések megfogalmazására és közösségek építésére.

Anne Lister azt mutatja, hogy az önismeret nem feltétlenül várhat egy hivatalos megnevezésre. Az angol földbirtokos 1806 és 1840 között részletes naplókat vezetett, melyekben saját rendszerrel kódolt, intim tartalmú bejegyzéseket rögzített. Ezekben a naplóban rendkívüli tisztasággal írta le kapcsolatait nővel, utazásait, üzleti ügyeit és saját személyiségét. A naplókban található többmillió szó mostantól a brit UNESCO “A világ emléke” nyilvántartás része.

Egy nyelvi fordulatot Karl Maria Kertbeny, egy bécsi születésű magyar író és reformátor hozott létre. Egy 1868-as levelében használta először a “homoszexuális” és “heteroszexuális” kifejezéseket. Célja az volt, hogy lecserélje a régebbi, sértő kifejezéseket, és ellenezte az állam beavatkozását a magánéletben zajló, beleegyező szexuális kapcsolatokba. Később a szexológia és a pszichiátria is átvette ezeket a kategóriákat, gyakran patologizáló értelemben, ami ellentétben volt Kertbeny politikai céljaival.

A gyakran ismételt állítás, miszerint az Oszmán Birokomban egyszerűen “legálissá” vált a homoszexualitás 1858-ban, helytelen. Az új büntetőtörvény nem említette kifejezetten a magánszférában zajló azonos nemű intimitást, de büntette a nyilvános illetlenséget. A kutatók arra figyelmeztetnek, hogy a nyugati kriminalizáció és dekriminalizáció modelljét nem szabad alkalmazni az oszmán jogtörténetre. A változás valós volt, de nem volt egyszerű, és nem feltétlenül volt emelkedő jellegű.

iksHaus | KI-generiert nach redaktioneller Konzeption, 2026

A 20. században az orvosi patologizálás a legsúlyosabb következményekkel járt. Embereket fenyegettek vagy rosszul kezeltek kényszerített terápiákkal, villamos kezelésekkel, hormonokkal, műtétekkel és kasztrációval. Az orvosi tekintély a előítéleteket objektívnek tűnővé tette. Ugyanakkor a tudomány és az aktivizmus területén egy ellenmozgalom alakult, amely empirikus és politikai módon kérdőjelezte ezeket az állításokat.

1957-ben Evelyn Hooker pszichológus egy forradalmi tanulmányt publikált, amelyben homoszexuális és heteroszexuális férfiakat vizsgáltak, akik nem pszichiátriai klinikákból kerültek ki. Független szakértőknek kellett értékelniük a pszichológiai teszteredményeket anélkül, hogy tudnák a résztvevők szexuális orientációját. Nem tudták megbízhatóan megkülönböztetni a csoportokat. Hooker munkája megkérdőjelezte a feltételezést, hogy a homoszexualitás önmagában mentális betegség.

1973-ban az Amerikai Pszichiátriai Társaság eltávolította a homoszexualitást a különálló diagnózisként való besorolásból. Egy “egó-disztonikus” homoszexualitásnak nevezett kategória még 1987-ig fennmaradt. A Világszervezet (WHO) 1990-ben törölte a homoszexualitást az ICD-ből. Ezek a döntések nem szüntették meg a diszkriminációt vagy az úgynevezett “konverziós gyakorlatokat”, de egyben megfosztották őket a központi orvosi legitimációtól.

Ez a történelem nem egyenes vonalú fejlődés az elnyomásból a szabadság felé. Egyes társadalmak elismert szerepeket biztosított bizonyos emberek számára, miközben másokat korlátoztak. Egyes archívumok láthatóvá teszik az intimitást, de elrejthetik a beleegyezést, az önazonosítást vagy a hatalmi dinamikákat. A fejlődés új nyelvet teremt, amelyet aztán később a kontroll eszközeként is felhasználhatnak.

A “Mindig itt voltunk” kifejezés tehát kevésbé egyazon életmódot jelent, és inkább a történelmi elfelejtés elutasítását. Az emberek szerették, vágytak, változtatták a szerepeiket, ellenálltak a normáknak és közösségeket alkottak sokkal régebben, mint a mi jelenlegi rövidítéseink. A történeteik világosabbak, nem pedig gyengébbek, amikor nyíltan elismerjük a bizonytalanságot.

A legfontosabb feladat nem az, hogy a múlt minden emberét utólagosan kategorizáljuk. Hanem az, hogy kritikusan olvassuk az archívumokat, kérdőjelezzük meg a koloniális és orvosi kategóriákat, és visszaadjuk azt az autonómiát, amelyet a történelem gyakran elvette. A láthatóság nem a jelen ajándéka; az a nyomok eredménye, amelyek a perzekvések ellenére fennmaradtak.