Bécs az Adria partján

A szanatórium eredete bécsi orvosok és egy beteg gyermekek kezelésével foglalkozó egyesület kezdeményezéséhez kötődik. 1888-ig összesen 100 000 forint gyűlt össze az építésére. Az adományozók között volt Bettina de Rothschild is, aki 6000 forinttal járult hozzá. A történelmi források egy 24 000 forintos hozzájárulást is említenek, amelyet a trieszti Kereskedelmi és Iparkamarával és Karl von Reinelttel hoznak összefüggésbe. Ezek az összegek a projekt pénzügyi támogatását igazolják, bár nem szabad összetéveszteni őket az első pavilon felépítésének és a telek közművesítésének teljes költségével. [1]

A komplexum későbbi fejlesztése jól tükrözi a szanatóriumba történő befektetés mértékét. 1886 májusában telket vásároltak egy rovinji félszigeten, a történelmi városközponttal szemközt, és Mária Terézia főhercegnő elvállalta a projekt védnökségét. Ő Károly Lajos főherceg, I. Ferenc József császár testvérének felesége volt. Nem tévesztendő össze Mária Terézia császárnővel, a 18. századi Habsburg uralkodónővel, aki a monarchia történetének egyik legismertebb alakja.

Az építkezés finanszírozása különböző forrásokból származott, beleértve az állami támogatást és a magánadományokat. Az első épület alapkövét 1887-ben rakták le, és a szanatóriumot a következő évben a főhercegnő és férje jelenlétében ünnepélyesen megnyitották. [1]

A San Pelagio történeti leírása szerint további 29 hektár, 55 ár és 96 négyzetméter földterületet vásároltak 95 475 koronáért. A bővítés, a parkosítás és az utak kiépítésének költségeit 1 245 100,57 koronának könyvelték el. Ezek az összegek az intézmény fejlődésének egy későbbi szakaszára vonatkoznak, és nem alkalmazhatók közvetlenül az 1887 és 1888 közötti eredeti építkezésre.

Az intézmény elsősorban skrofulózisban és angolkórban szenvedő gyermekek kezelésére szolgált. A skrofulózis történelmi kifejezés, amelyet leggyakrabban a nyirokcsomók tuberkulózisos elváltozásaival hoznak összefüggésbe, míg az angolkór a csontok ásványianyag-beépülésének zavara, amely többnyire D-vitamin-, kalcium- vagy foszfáthiánnyal függ össze. A 19. században mindkét állapot a tágabb társadalmi körülményekkel is összefüggött, beleértve a szegénységet, a rossz táplálkozást, a nem megfelelő lakhatási körülményeket és a korlátozott hozzáférést az egészségügyi ellátáshoz.

A szanatóriumban kezelt gyermekek nem kizárólag Bécsből és Isztriából származtak. A Glas Istre regionális napilap által idézett történelmi beszámolók szerint az Osztrák–Magyar Monarchia különböző részeiből, valamint Németországból, Oroszországból és más országokból is érkeztek betegek. Rovinj így azon helyek egyikévé vált, ahol az orvosi ellátás, a klímaterápia és a szociális támogatás találkozott. [1]

A tengerparton való tartózkodás, a napfény, a megfelelő táplálkozás és a pihenés fontos elemei voltak a kezelésnek. Ezt a megközelítést az adott időszak orvosi ismereteinek kontextusában kell érteni. A természetes környezet és a jobb életkörülmények hozzájárulhattak a gyógyuláshoz, de nem pótolhatták a fertőzések célzott kezelését, és önmagukban nem szüntethették meg az angolkór minden okát.

Két orvos és egyetemi tanár, Luigi (Alois) Monti gyermekgyógyász és Eduard Albert sebész felismerte, hogy Rovinj éghajlata alkalmas környezet a gyermekek gyógyulásához. Mindketten részt vettek abban a kezdeményezésben, amely a tengeri klímaterápiás szanatórium létrehozásához vezetett.

Luigi Monti, az olasz–osztrák kultúrkörből származó orvos lett az intézmény első igazgatója. Nevét máig őrzi az az utca, amelyben a kórház található. Szerepe összeköti az intézmény kezdeteit a gyermekgyógyászati ellátás fejlődésével és azokkal az erőfeszítésekkel, amelyek az orvosi segítségre szoruló gyermekek kezelését a nagy városi központokon kívül igyekeztek megszervezni.

Eduard Albert kiemelkedő cseh sebész és a modern ortopédiai sebészet úttörője volt. Innsbruckban és Bécsben volt a sebészet professzora. Szakmai munkája hozzájárult a modern sebészet fejlődéséhez, és a neve a zagrebi Orvostudományi Kar létrehozására irányuló erőfeszítésekhez is fűződik. Bevezette az antiszepszis elveit a sebészeti gyakorlatba, és hozzájárult innovatív sebészeti és ortopédiai eljárások kidolgozásához.

A szanatórium alapításában való részvételük jól mutatja, hogyan működhetett együtt az orvosi tudás, a szakmai kapcsolatrendszer és a társadalmi kezdeményezés egy olyan intézmény létrehozásában, amely a beteg gyermekek szükségleteire válaszolt. Munkájuk az egészségügyi és jótékonysági intézmények szélesebb európai fejlődésének része volt, amelyek a betegség és a szegénység következményeinek enyhítését tűzték ki célul.

A szanatórium helyszínéül Rovinj természeti környezete és tengerparti fekvése miatt esett a választás, de a közlekedési kapcsolatok is fontosak voltak. 1876-ban a várost egy körülbelül 21 kilométeres szárnyvonal kötötte be a Hrpelje-Kozina és Pula közötti isztriai fővonalba. Ez a vasúthálózat kötötte össze Pulát, a Habsburg Monarchia legfontosabb hadikikötőjét Bécscsel.

A 21 kilométeres vasúti összeköttetés Rovinjot a Habsburg Monarchia tágabb közlekedési hálózatához kapcsolta, ami megkönnyítette az utazást és az áruszállítást. A Bécs és Rovinj közötti pontos utazási idő az adott időszakban elérhető járatoktól függött, de a vasút megjelenése előtt a lovaskocsival való utazás Bécsből a tengerpartra körülbelül három napig tartott. A vasút megépítése után a leggyorsabb gyorsvonatok kevesebb mint 24 óra alatt érhettek el Bécsből Pulába.

Abban az időben Rovinj az Isztriai Őrgrófság egyik jelentősebb ipari központja volt. A városban egyéb feldolgozóipari tevékenységek mellett dohány-, üveg-, viasz- és halfeldolgozó gyárak és műhelyek működtek. Az 1872-ben alapított dohánygyár fontos szerepet játszott a gazdasági fejlődésben és a helyi foglalkoztatásban. A vasút támogatta a kereskedelmet és az ipart, egyúttal megkönnyítette a Monarchia távolabbi részeiből érkező betegek és látogatók utazását. [1][6][7][8]

A szanatórium tehát nem fejlődött elszigetelten a város gazdasági életétől. Növekedése egy olyan infrastruktúrához kapcsolódott, amely fokozatosan integrálta Rovinjot a közép-európai régióba.

A szanatórium létrehozása jelentős gazdasági, infrastrukturális és társadalmi változások idején történt. Azok egyike, akik felismerték a lehetőséget, hogy a várost bekapcsolják a Monarchia nagy fejlesztési projektjeibe, Matteo Campitelli (1828–1906) volt, isztriai liberális politikus, Rovinj hosszú ideig hivatalban lévő polgármestere.

Campitelli 1870-től 1889-ig volt polgármester; ebben az időszakban Rovinj a javuló közlekedési kapcsolatoknak köszönhetően fokozatosan iparosodottabb várossá vált. Hivatali ideje alatt nyílt meg 1872-ben a dohánygyár, és 1876-ban épült ki a Kanfanarba vezető vasúti összeköttetés, két fejlemény, amely fontos volt a város gazdasági növekedése szempontjából.

Közéleti tevékenysége nem korlátozódott a gazdasági ügyekre. Campitelli hozzájárult Rovinj oktatási rendszerének fejlesztéséhez, és több pozíciót töltött be a regionális közigazgatásban. Az isztriai tartományi gyűlés képviselője volt, a tartományi választmány tagjaként tevékenykedett, és részt vett a mezőgazdasággal és erdősítéssel foglalkozó testületek munkájában.

Közszolgálatát császári kitüntetésekkel ismerték el. 1882-ben megkapta a Ferenc József-rend lovagkeresztjét, később pedig ugyanezen rend csillagos középkeresztjével tüntették ki. Az akkori közéleti elismerések rendszerében ezek a kitüntetések hosszú szolgálati éveivel, valamint a város fejlődéséhez és Isztria közügyeihez való hozzájárulásával hozhatók összefüggésbe.

Fontos azonban megkülönböztetni Campitelli hozzájárulását Rovinj modernizációjához a szanatórium alapításában betöltött közvetlen szerepétől. A történelmi források elsősorban Luigi Monti és Eduard Albert orvosok kezdeményezésére, valamint Mária Terézia főhercegnő védnökségére vezetik vissza az intézmény létrehozását. Campitelli jelentősége abban rejlik, hogy a városi közigazgatás egyik kiemelkedő képviselője volt abban az időszakban, amikor a gazdasági és társadalmi feltételek alakultak ki Rovinj további fejlődéséhez. Együttműködése az Albert és Monti által kezdeményezett projekt elősegítéséhez is fontos volt. [9]

Mielőtt Bécs városa 1906-ban átvette a szanatórium tulajdonjogát, annak felépítését és korai működését állami források, magánadományok és olyan hozzájárulások együttesen támogatták, amelyeket a beteg, különösen skrofulózisban és angolkórban szenvedő gyermekek számára létesítendő tengerparti gyermekszanatóriumok és menhelyek felállítására és támogatására alakult egyesület szervezett. Az egyesület arisztokratákat és tehetős jótevőket tömörített. Bécs városa már 1904-ben 30 000 korona támogatást nyújtott, mielőtt hivatalosan átvette az intézmény tulajdonjogát és igazgatását. A 20. század elején a szanatóriumot Bécs városának igazgatása alatt bővítették és fejlesztették, és Bécs városának Seehospiz St. Pelagio nevű intézményeként vált ismertté. A Glas Istre regionális napilap ezt a fejlődést Karl Lueger bécsi polgármester kezdeményezésével hozza összefüggésbe, aki 1907-ben meglátogatta a tengerparti gyermekszanatóriumot, és 1897-től 1910-ig vezette a város közigazgatását. Ebben az időszakban épült fel a kórház Miasszonyunk, a Tenger Királynője temploma is, amely Stella Maris néven ismert. A templom tervének Wilhelm Stiassny bécsi építésznek való tulajdonítása inkább feltételezés, mint bizonyított tény. [11][12][26][30]

Lueger érdeklődése a rovinji intézmény iránt a 20. század fordulóján zajló bécsi átalakulás szélesebb kontextusában értelmezendő. A város gyors urbanizáción, népességnövekedésen és az ipari társadalom terjedésén ment keresztül. A lakhatás, a szegénység, a higiénia, az oktatás és az egészségügy egyre fontosabb kérdésekké váltak a helyi politikában.

Lueger városvezetése a városi szolgáltatások kiépítéséhez és a közinfrastruktúra bővítéséhez kapcsolódott. Ebben az összefüggésben a városhatáron túli intézményért vállalt felelősség az egészségügyi ellátásba történő közberuházás példájának tekinthető olyan emberek javára, akiknek korlátozott volt a hozzáférésük a gyógykezeléshez.

Lueger történelmi öröksége ugyanakkor kritikus és árnyalt értékelést kíván. Befolyásos politikus volt, aki a városi modernizációt és a szociálpolitikát populista retorikával és kifejezett antiszemitizmussal ötvözte. Ezért a rovinji szanatóriummal kapcsolatos szerepét nem szabad egy humanitárius polgármesterről szóló egyszerű történetként bemutatni. Fontos megkülönböztetni a közpolitika konkrét hatásait az azt végrehajtó személy szélesebb politikai ideológiájától.

Ennek az epizódnak a történelmi jelentősége abban rejlik, hogy a beteg gyermekekről való gondoskodás egy nagyváros intézményi felelősségének részévé vált, ahelyett, hogy egyetlen jótevő vagy polgármester alkalmi tevékenysége maradt volna. Bécs városa vállalta a felelősséget egy olyan intézmény fenntartásáért és bővítéséért, amely saját területén túl élő embereket is szolgált.