Miért nem jelentette a felszabadulás a szabadságot sok férfi számára?

Más üldözött csoportok esetében legalább általánosan elismert volt a háború után, hogy a náci ítéletek egy igazságtalan rendszer részei voltak. Ez a felismerés hosszú ideig nem vonatkozott a homoszexuális férfiakra. Az ő üldözésüket közönséges büntetőügyként kezelték.

Ennek közvetlen következményei voltak. A börtönbüntetésért járó kártérítés alig volt elérhető, amíg az állam továbbra is büntetőnek tekintette az alapvető vádakat. A börtönben vagy koncentrációtáborban töltött évek így kimaradtak a felismert áldozatok köréből.

Még a magánéletben is folytatódott a cenzúra. A családok gyakran nem tudták, miért került egy férfi börtönbe. A partnerek a halotti hirdetésekben barátokként szerepeltek, a dokumentumok eltűntek a hagyatékból. A láthatóság újra veszélyt jelenthetett.

Nyugat-Németországban a Nemzeti Szocialisták által kezdetben szigorított paragrafus változat továbbra is érvényben maradt. A rendőrség, a nyomozóhatóságok és a bíróságok továbbra is eljárást indítottak a férfiak közötti, egyetértő szexuális kapcsolatok miatt. Leveles bejelentések, megfigyelések és más bejelentések ismét eljárást indíthattak.

1957-ben a Szövetségi Alkotmánybíróság kimondta, hogy a büntetőjogi rendelkezések összhangban vannak az Alaptörvénnyel, és nem tükrözik a náci igazságtalanságokat. Ez legitimálta a további büntetőjogi szabályozást a demokratikus jogállamiság alapján.

Az érintettek számára ez nem egy elvont jogi döntés volt. A behívók, a házkutatások és a bírósági eljárások veszélyeztethették a munkát, a lakhatást és a társadalmi helyzetet. Amíg ugyanaz a paragrafus új vádlottakat eredményezett, a korábban elítéltek számára nehéz volt áldozatokként érvényt szerezni.

A Német Szövetségi Köztársaságban a 175. paragrafus a 1960-as évek végén bekövetkező társadalmi változások során került enyhítésre. Az első jelentős reform 1969-ben történt. További változások követték, de a különleges büntetőjogi rendelkezés csak 1994-ben szűnt meg, a német újraegyesítés utáni jogharmonizáció részeként.

Ezek a reformok nem voltak egyenes vonalúak. Aktivisták, ügyvédek, tudósok és más emberek évtizedekig nyilvánosan ellenezték ezt, miközben személyes kockázatokat vállaltak.

2002-ben a német Bundestag érvénytelenítette a náci ítéleteket, amelyek a férfiak közötti, egyetértő szexuális kapcsolatokra vonatkoztak. Az érintettek jogi helyreállítása, akik 1945 után mindkét német államban lettek elítélve, 2017-ben történt.

Még a szovjet megszállási zónában és a későbbi NDK-ban sem szűnt meg azonnal a kriminalizálás. Azonban a jogi gyakorlat másképp alakult. A bíróságok részben visszatértek kevésbé messzemenő értelmezésekhez. A férfiak közötti, egyetértő szexuális kapcsolatok büntetőügyeként való kezelése fokozatosan elvesztette jelentőségét.

Az új büntetőtörvénykönyv értelmében Kelet-Németországban a 175. paragrafus megszűnt. A kiskorúakkal való homoszexuális kapcsolatokra vonatkozó különleges szabályozások kezdetben továbbra is érvényben maradtak. Az enyhébb jogi szabályozás azonban nem jelentette a társadalmi egyenlőséget. A melegek csoportjai megfigyelés alatt álltak, hiányoztak a találkozóhelyek, és a nyilvános szervezkedés továbbra is korlátozott volt.

A náci üldöztetés, amely a homoszexuális férfiakat érintette, hosszú ideig a háttérbe szorult a megemlékezéseken, iskolai tankönyvekben és nyilvános ünnepségeken. A túlélőket ritkán hívták meg, hogy meséljenek tapasztalataikról. A rózsaszín háromszög ismert volt, de a mögötte álló emberek gyakran névtelenek maradtak.

A melegek csoportjai, a kutatók és az egyéni túlélők gyűjtötték a dokumentumokat, készítettek interjúkat, és keresték azokat a biográfiákat, amelyeket a rendőrségi nyilvántartásokban bűncselekménnyé degradáltak. A megemlékezés nem történt automatikusan. Ezt ki kellett harcolni az intézményi közömböség és a továbbra is fennálló homofóbia ellen.

A rehabilitáció megváltoztatja egy biográfia hivatalos jelentését. Egy olyan személy, aki jogosan elítélte, az azonos ember lesz, akivel a állam igazságtalanságot követett el. Ez a korrekció továbbra is fontos, még akkor is, ha ez évtizedekkel késik.

Nem állíthatja helyre a elvesztett karriereket, a tönkrement kapcsolatokat és az évekig tartó félelmet. Egy elítélés befolyásolta a kapcsolatokat, a karriereket és az önképzést. Az exponálódás félelme meghatározhatta, hogy valaki hol él, és hogy egy család valaha is megtudja-e az igazságot.

Azok a férfiak, akik 1945 után is üldöztetésnek voltak kitéve, munkavállalók, művészek, köztisztviselők, szomszédok, fiúk és partnerek voltak. Sokan egy rejtett életet éltek, mert a állam nem engedte, hogy nyíltan éljenek. A történeteik a német háború utáni történelem része, nem csupán egy “melegek” al-története.

A 175. paragrafus késői eltörlése azt mutatja, hogy a felszabadulás nem teljesedik ki egyetlen dátumon. Egy politikai rendszer bukhat meg, miközben az ideológiái továbbra is élnek a törvényekben, a hatóságoknál és a családoknál. Ezért a történelem felveti a kérdést, hogy miért kellene azoknak, akik érintettek, újra hallgatniuk, és hogy egy demokrácia miért tartott olyan sokáig, mire meghallgatta őket.