Hogyan tűntek el a leszbikus nők a közéletből?

1933 után a hatóságok bezárták a leszbikus és meleg bárokat, megszüntették az egyesületeket, és betiltották a magazint. A női klubok, a tánc estek és a éjszakai klubok teret biztosítottak a kapcsolatoknak, a barátságoknak, a munkának és a politikai kapcsolatoknak a Weimar Köztársaság idején.

Ezekkel a helyekkel együtt tűnt el egy egyedi közterület. A ismert címeket nyomon követhették, a tagsági listákat vagy a korábbi magazint pedig a házkutatások során megtalálhatták. Egyes nők megszakították a kapcsolatokat, mert minden kapcsolat nyomot hagyhatott.

Ez a veszteség a mindennapi életre is hatással volt. A tánc estek, a szerkesztőségek és a klubtalálkozók lehetővé tették az életet a házasság és a család hagyományos elvárásain kívül. Bezárásuk után a találkozók a lakásokra, a titkos találkozókra és a gondosan ellenőrzött barátságokra korlátozódtak.

Néhány nő változtatta meg lakhelyét vagy a társasági életét. Egyesek elpusztították a leveleket és a fényképeket. Mások házasságot kötöttek, néha homoszexuális férfiakkal, hogy megfeleljenek a társadalmi elvárásoknak. Az ilyen kapcsolatok kölcsönös védelmet nyújthattak, de új függőségeket is létrehozhattak.

A lehetőségek egyenlőtlenül oszoltak meg. A pénzügyi függetlenség, egy támogató család, vagy kevésbé ellenőrzött környezet megkönnyíthette egy kapcsolat titokban tartását. A női munkavállalók, a hajléktalanok és azok, akik már be voltak jegyezve a hatóságoknál, voltak a legkiszolgáltatottabbak a kontrollnak és a bejelentéseknek.

A látszat fenntartása állandó éberséget igényelt. A rezsimnek nem feltétlenül kellett bíróságra vinni a kapcsolatokat ahhoz, hogy alapvetően megváltoztassa sok nő életét.

Az ausztriai büntetőjoggal a férfiak és nők közötti azonos neműi kapcsolatokat kriminalizálták. Ez a rendelkezés létezett a náci rezsim előtt, és továbbra is érvényes maradt a rezsim alatt.

Az annexió után az ausztriai és a német jogrendszerek egyesültek. Ezért a bécsi és az ausztriai helyzet nem vezethető egyszerűen le a német Birodalom jogi helyzetéből. A nőket is büntetőjogi eljárás alá vehették az azonos neműi kapcsolatok miatt, bár ez a gyakorlat kevésbé volt gyakori, mint a férfiak elleni eljárások.

A különbségek azt mutatják, hogy a náci rezsim olyan területeket ölelt fel, ahol eltérő törvények és helyi eljárási gyakorlatok voltak érvényben.

A német büntetőjog 175. paragrafusa a férfiakra vonatkozott. A náci jogászok kifejezetten megfontolhatták, hogy a női kapcsolatokat is büntetővé tegyék, de végül elvetették ezt. Ez nem a tolerancia alapán történt. A rezsim elsősorban a házasság, a háztartás és a szaporodás szempontjából tekintette a nőket.

A leszbikus vágyat nemkívánatosnak tartották. A hatóságok azonban úgy vélték, hogy társadalmi nyomás, gazdasági függőség vagy házasság útján képesek ellenőrizni azt. Amikor a nőket üldözték, a hatóságok gyakran más kategóriákat használtak. Ezek közé tartoztak a politikai ellenzék, a zsidó származás vagy az, hogy valakit “társadalomellenesnek” minősítettek.

Henny Schermann Frankfurtban dolgozott eladóként. Zsidó és leszbikus volt. Egy fényképen a hátoldalán egy náci orvos megjegyezte a zsidó származását, a leszbikus helyekre tett látogatásait, valamint az állami szabályozások elleni ellenállását.

A Ravensbrück koncentrációtáborban Schermannnal szemléletesen vizsgálatot végeztek, besorolták, és kiválasztották a halálra. A szexualitása nem volt az egyetlen, és valószínűleg nem a döntő ok a gyilkosságához. Azonban a megjegyzés azt mutatja, hogy a perrelők ezt a tényt észrevették, és ezt használták ellene.

Más leszbikus nőket is bebörtönöztek politikai tevékenységük vagy más hivatalos besorolásuk miatt. Ezért a zaklatás mértéke nem mérhető megbízhatóan egyetlen számmal.

A koncentrációtáborokban nem volt hivatalos jelzés a leszbikus fogányok számára. A fekete háromszög azokat a fogányokat jelölte, akiket a nácik úgynevezett “aszociálisnak” soroltak be.

Egyes leszbikus nők kerülhettek ebbe a kategóriába. Mások politikai fogányok jelzését viselték, vagy zsidóként üldözték őket. A szexualitásuk ismertté válhatott anélkül, hogy egy adott szimbólum szerepelne a ruházatukon.

A nem egységes jelzés hiánya magyarázza, hogy miért nehéz megtalálni sok életrajzot. A nyomok gyakran csak a margójegyzetekben, a sértésekben vagy az orvosi értékelésekben találhatók meg.

A háború után sok nő nem tért vissza egy nyíltan vállalt életmódhoz. A kapcsolatok gyakran barátságnak tűntek a családi történetekben. A fényképek nem árulták el, hogy két nő mit jelentett egymás számára. A leveleket elpusztították, és a közös háztartások nem mindig lettek romantikus kapcsolatokként értelmezve később.

A kutatások hosszú ideig egyértelmű áldozatkategóriákat kerestek. Ott, ahol egy konkrét törvényi paragrafus, egy egységes fogányazonosító jelzés és egy központi nyilvántartás hiányzott, kezdetben úgy tűnt, hogy kevesebb történet létezik. Valójában ezek más módon kerültek dokumentálásra.

Henny Schermann fényképének köszönhetően ezek a hiányosságok láthatóvá válnak. A bűnösök megjegyzései nem definiálják az életüket. Azonban azt mutatják, hogy a zsidó származás, a női szabadság és a leszbikus életmód hogyan is értékelődött egy erőszakos rendszerben.