Az intézet, amely jóval előrébb járt a koránál

Magnus Hirschfeld orvos, szexuális kutató, politikai aktivista, és a korai homoszexuális felszabadulási mozgalom egyik ismert hangja volt. Zsidó értelmiségiként, szocialista és pacifista nézetekkel, hamarosan a zsidóellenes és homofób támadások célpontja lett.

Munkája azokra az emberek tapasztalásain alapult, akik a társadalmi elutasítás, a büntetés fenyegetése és a családi nyomás alatt éltek. Hirschfeld elutasította azt a gondolatot, hogy a szexuális vágy egy erkölcsi választás, amelyet büntetéssel vagy szégyenlettel kell “korrigálni”. A szexuális és nemi sokféleséget az emberi természet részeként értette.

Az 1919-ben megnyíló intézet nem volt egy átlagos tudományos intézmény. Gyűjtött könyveket, fényképeket, orvosi jelentéseket és kulturális emlékeket, előadásokat szervezett, és szakembereket képzett. Ugyanakkor tanácsadást és kezelést nyújtott azoknak, akiknek korlátozott anyagi forrásaik voltak. Egyes abban kori fogalmak és besorolások mára elavultnak számítanak. Azonban ami a legfontosabb, az az, hogy az intézet arra törekedett, hogy megértse a sokféleséget, ahelyett, hogy azt megszüntetné.

Hirschfeld maga is az intézetben lakott. Élettársa, Karl Giese szintén ott dolgozott, a könyvtár és az archívum vezetőjeként. A kutatás, a magánélet és a politikai aktivitás szorosan összefonódtak ebben a házban.

Néhány beteg számára az intézet ideiglenes otthont is jelentett. Akik nem engedhették meg maguknak a kezelést, ott dolgozhattak. Azok, akik családjukból, munkájukból vagy otthonukból kényszerültek ki, itt találtak egy olyan helyet, ahol létezésük nem volt alapvetően megtagadva.

Az intézet tanácsadást nyújtott azoknak az embereknek, akiket akkoriban “keresztruhásként” vagy “szexuális közvetítőként” írták le. Ezek a történelmi kategóriák nem felelnek teljesen meg a mai “transznemű”, “interszexuális” vagy “nem bináris” kifejezéseknek. Az intézet támogatta azokat a dokumentumokat és orvosi igazolásokat, amelyek megkönnyíthették az önmaguk által választott öltözékben való életet. Orvosok kísérték a korai, nemek közötti átmenetet segítő kezeléseket. Nem minden akkori elmélet vagy kezelés felel meg a mai etikai normáknak.

1933 májusában náci diákok vonultak az intézethez. SA-tagok kíséretében betörtek az épületbe, kifosztották a szobákat, és elvittek könyveket, iratokat, képeket és tárgyakat. A támadás be volt hirdetve, lefotózták, és nyilvánosan színleltek belőle egy politikai akciót.

Néhány nappal később a lopott anyag egy része elégett a berlini operatérben. Hirschfeld írásai ott voltak más, zsidó, pacifista, baloldali és rendszerkritikus szerzők munkái mellett.

Az orvosi és életrajzi dokumentumok elvesztése különösen súlyos volt. Ezek tartalmaztak intim életrajzokat, amelyeket bizalmas körülmények között gyűjtöttek össze. Most ezekből a dokumentumokból egy része olyan rezsim kezébe került, amely éppen ezeket az embereket akarta üldözni.

Az intézet szoros kapcsolatot tartott fenn a 175. paragrafus elleni mozgalommal. Hirschfeld korábban egy olyan szervezetben vett részt, amely a törvény eltörlését szorgalmazta. A kutatás célja az volt, hogy bebizonyítsák, hogy az államnak nem szabad büntetnie a felnőtt férfiak közötti intime kapcsolatokat.

Ellenségei számára Hirschfeld egy társadalmi változást képviselt. Ő zsidó volt, nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett, és nyíltan beszélt a szexualitásról. Ezért a támadás az intézet ellen nemcsak a zsidó tudás, a szexuális reform, a demokratikus nyilvános diskurzus és a queer önrendezés ellen irányult.

A pusztítás után Hirschfeld sosem tért vissza Németországba. Emigrációban próbált tovább dolgozni, azonban a munkatársak, betegek, aktivisták és a gyűjtemények hálózatát nem sikerült máshol újra létrehozni.

Hirschfeld néhány évvel később Franciaországban hunyt el. Karl Giese megmentett a személyes hagyatékának egy részét, de a könyvtár és az archívum jelentős része odaveszett. Egyes könyvek évtizedekkel később bukkantak fel, és a bélyegzők, dedikálások és kézzel írt jegyzetek utaltak az eredetükre.

Az intézet pusztulásával megszakadtak a kutatási irányok, eltűntek a személyes adatok, és a queer emberek egy olyan intézményt veszítettek, amely az orvosi ellátást a politikai elismeréssel ötvözte.

A háború után nem történt megfelelő rekonstrukció. Sokan azok közül, akikért Hirschfeld küzdött, továbbra is bűnözőknek számítottak, vagy társadalmilag kirekesztettek voltak. Az intézet jelentősége tehát nem csupán a gyűjteményében, hanem abban is rejlik, hogy ott milyen embereket kezeltek, védtek és vettek komolyan.