Podcast Wien: Amikor a saját terapeutád lesz a társműsorvezetőd

Már az elején Kresho elismeri, hogy “minden nyelven hiányoznak a szavai”. Tomislav számára ez minden terápia egyik kulcspillanata: amikor hiányoznak a szavak, befelé fordulunk, és olyan kérdésekre keresünk választ, amelyeket soha nem tettünk fel. Hivatkozik Heinz von Foerster bécsi fizikusra és kibernetikusra, aki szerint a probléma megoldása az, ha minél több lehetőséget teremtünk.

Kresho elmagyarázza, hogy miért érdemes egy magazinnak a pszichoterápiáról beszélni, egy olyan mondattal, amely azonnal meggyőzte Tomislavot: “Ha az iks.haus legalább egy embernek segít, az már egy eredmény.” Ez saját tapasztalaton alapul, mivel Kresho másfél évig nem érzett előrelépést, annak ellenére, hogy a terapeutája már rég látta a fejlődését. Tomislav azt mondja, hogy ez teljesen normális: a terápia a kísérésről és arról szól, hogy az emberek tisztában legyenek azzal, hogy jelenleg hol tartanak.

Kresho felvet egy olyan megfigyelést, amelyet sok queer ember ismer: az LGBTIQ-személyek gyakrabban küzdenek pszichés problémákkal, és a felelősség nem rajtuk van, hanem a társadalomon. Tomislav ezt a jelenséget a szakmai elnevezésével említi: kisebbségi stressz, egy modell, amelyet az amerikai kutató, Ilan H. Meyer dolgozott ki. Kresho feltételezi, hogy sokan ennek ellenére sem fordulnak segítségért, mert úgy gondolják, hogy aki pszichoterapeutához jár, az bolond.

Az osztrák LGBTIQ+ Egészségügyi Jelentés 2022-ből kiderül, hogy mennyire kézzelfogható ez a teher: a felmérésben részt vevő LGBTIQ+ személyek 53 százaléka tapasztalt depressziót az előző tizenkét hónapban. A 2019-es egészségügyi felmérés szerint a lakosságban ez az arány mindössze hat százalék volt. Tomislav számára a szenvedés tehát az első figyelmeztető jel, amelyre reagálni kell, akár a családból, akár a társadalomtól származik.

A szenvedés mélységét Kresho saját története mutatja meg. Hosszú ideig normálisnak tartotta, hogy nem emlékszik sok mindenre a gyermekkorából, míg a nővére minden részletet megjegyzett. Tomislav elmagyarázza: az emlékek hiánya trauma jele lehet, mert az amnézia lényegében egy önvédelmi mechanizmus a túlterhelt idegrendszer számára. Tomislav terápiás munkája azonban nem arra irányul, hogy aktívan próbálják előhívni az emlékeket.

“Végezzük a munkát”, mondja Tomislav, és ami előjön, az előjöhet. Kreshónál előjött: egyszer egy étteremben valóságos emlékáradatként, legutóbb pedig egy autóbaleset képeként, amelyet a nővére is megerősített. Ma ennek köszönhetően “teljesebb embernek” érzi magát. Azok a falak, amelyeket korábban maga köré épített, nem önbecsület voltak, hanem a félelem, hogy újra megsérül.

“Az első jel a szenvedés, az érzelmi szenvedés. Ha érzelmileg szenvedsz, az azt jelenti, hogy valami nincs rendben.”

Tomislav Bišić-Pauletić, MA, Psychotherapy Counsellor

A neurodiverzitás a magazin legolvasottabb témája, és a második rész elmagyarázza, miért. Kresho csak a terápián keresztül tudta meg, hogy ADHD-ja van. Tomislav ösztönzésére pszichiáter vizsgálta, aki először kétségeket fogalmazott meg, mert Kresho nyugodtan ült előtte. Két hónappal később az orvos érdeklődött, hogyan érzi magát, és Kresho azt mondta: “Soha nem éreztem még magam ennyire nyugodtnak.”

Tomislav, aki maga is ADD-s, szakzsargon nélkül magyarázza el a különbséget: az ADHD-nál a figyelemzavarokat gyakran motoros nyugtalanság kíséri, míg az ADD esetében ez a nyugtalanság hiányzik. Nem szereti a “zavar” kifejezést, mert senki sem találhat jó módot arra, hogy megbirkózzon magával, ha zavartnak bélyegzik. Inkább úgy írja le az ADHD-t, mint az agy másfajta huzalozását, az iskolában pedig butának tartotta magát.

Kreshónak Tomislav egyszer egy olyan hasonlatot talált, amely megmaradt benne: Kresho fogantatásakor a villanyszerelő sietett, és gyorsan összekötötte az összes vezetéket. “Minden működik, de összevissza van.” Tomislav szerint minden definíciónál fontosabb, hogy egy ember hol él és dolgozik. Az ADHD-s vagy ADD-s emberek a megfelelő helyen kiválóan működnek, míg a rossz helyen elsősorban bűntudatot élnek át.

Tomislav tévedésnek tartja, hogy az ADHD most robbanásszerűen terjed: ma már egyszerűen vannak olyan eszközök, amelyek lehetővé teszik, hogy felnőtteknél is azonosítsák, míg 30 évvel ezelőtt ezt szinte kizárólag gyermekeknél diagnosztizálták. A WHO World Mental Health Surveys felméréssorozata szerint átlagosan a felnőttek 2,8 százaléka szenved ADHD-ban, míg a magas jövedelmű országokban ez 3,6 százalék. Az érintettek minden vizsgált országban ritkán keresnek segítséget.

Az iks.haus “Neurodiverzitás: Fogalmak, modellek és akadályok” című cikke további információkat nyújt. A podcast során hamar kiderül, hogy nem minden felmerülő probléma vezethető vissza az ADHD-ra. Kresho korábban addig ivott, amíg már nem tudott állni, de az impulzivitás mögött háború, traumák és poszttraumás stresszzavar is állt. Amikor Kresho csodát tulajdonít neki, Tomislav legyint: “Ez egyszerűen terápia.”

A harmadik részben Tomislav mélyebbre ás a témában, egy gondolattal, amelyet Gabor Maté orvosnak tulajdonít: a trauma nem az, ami történt veled, hanem a te reakciód rá. A legtöbb nehéz élmény nem traumához, hanem poszttraumás növekedéshez vezet. Csak akkor válik problémává, ha egy megterhelés túl sok az idegrendszernek, és mi lezárjuk magunkat vagy disszociálunk.

Ezután a beszélgetés a fiatalabb és idősebb meleg férfiak közötti kapcsolatok témájára terelődik, amelyben Kresho magára ismer. Az iks.haus korkülönbségről szóló sorozata egyértelmű következtetésre jut: az életkor csak akkor számít, ha két ember nem személyesen kötődik egymáshoz. Egy pillantás a történelemre: Marco Reglia trieszti történész rekonstruálta, hogyan bántak az Osztrák Tengermelléken élő homoszexuális férfiakkal 1943-ig.

A negyedik részhez Dr. med. Alexandru-Teodor Zaharie, FECSM, egy sugárterápiás onkológus, aki a szexuális medicina területén szakosodott, érkezik a stúdióba. Ő azonnal tisztázza, hogy nem szakértő a függőségek területén, de a szcéna és az LGBTIQ-közösség tagja, maga is ADHD-val él, és ezt a témát egy kurzuson tanítja az egyetemén. A megközelítése: kevesebb figyelmet fordítani a szerre, és többet a helyzetre, a kontextusra és a viselkedésre.

Zaharie a Chemsexet egy olyan jelenségként írja le, amely fogalomként szinte kizárólag a meleg férfiak és más, férfiakkal szexuális kapcsolatot létesítő férfiak (MSM) körében alakult ki. Ezt elkülöníti az 1960-as évek szexuális felszabadulásától, és inkább egy reakciónak látja a kisebbségi stresszre, a sztereotípiákra és a vallási elmarasztalásra. Ez arról szól, hogy visszaszerezzük a kontrollt a saját testünk felett, gyakran egyszerűen csak a tapasztalatról és az intimitásról.

Zaharie szerint a fő probléma, amiben mindenki egyetért, a politoxikománia: szinte mindig több drogot kombinálnak. A módosult tudatállapotban hozott döntések megkérdőjelezik a beleegyezést, különösen akkor, amikor a szerek tompítják az érzékelést a szex során. A beszélgetés során ez egzisztenciális kérdéssé válik: ez szabadság, vagy ezeknek a vegyi anyagoknak a hatása alatt elveszítjük a szabadságunkat?

Zaharie párhuzamot von egészen hétköznapi éjszakákkal: aki megtépázott önbizalommal iszik egy klubban, könnyebben belemegy egy középszerű találkozásba, csak azért, hogy ne egyedül menjen haza. A randiplatformok szintén lerövidítik a megismerkedés folyamatát, csökkentve a feszültséget és a kíváncsiságot. Ami megmarad, az a garantált események körforgása, és épp ez a megszokás csaphat át addiktív viselkedésbe.

Kiemeli, hogy fontos megkülönböztetni a különböző helyzeteket: szakmailag ma a “szexualizált szerhasználat” gyűjtőfogalom a megfelelőbb. Egy pár, amely egy klubban kölcsönös beleegyezéssel használ valamilyen szert, majd otthon szexuális kapcsolatba lép, nem esik bele a Chemsex definíciójába. Azonban még ilyen esetekben is fontos, hogy a célokat józanul határozzuk meg, csak olyanokkal használjunk szert, akikben megbízunk, és vegyük komolyan a helyzetet, mert a kontextus végső soron mindent meghatároz.

Tomislav terápiás szempontból úgy írja le a Chemsexet, mint egy koktélt: néhány intenzív óra, amely során az emberek olyan vágyat, megerősítést és valahová tartozást kapnak, amelyek hiányoznak a mindennapjaikból. Zaharie azt tapasztalja, hogy a barátai körében változás következett be: korábban egy tizenkét órás bulin nagyjából tíz óra szólt a szexről, ma gyakran csak kettő. Erről bővebben az iks.haus “Amikor a Chemsex kockázata normálisnak tűnik” című cikkében.

“Ahelyett, hogy ennyire magára a szerre vagy a drogra koncentrálnánk, nagyon jó bevonni a helyzeteket, azt a kontextust, amelyben előfordul.”

Dr. med. Alexandru-Teodor Zaharie, FECSM

A “Here We Are” bemutatja, hogyan válhat egy magazin olyan színpaddá, ahol olyan beszélgetések zajlanak, amelyek egyébként a terápiás szobában maradnának. Tomislav alapvető szabálya minden témára vonatkozik: az első, hogy ne ítélkezzünk, a második, hogy megértsünk. Kresho összefoglalja saját útját a kedvenc mondásával, amely az egész epizód mottójának is beillik: Még egy rossz nap is egy jó nap.

Aki támogatást keres, az az iks.haus “Pszichológiai segítség Bécsben: új atlasz gyűjti össze a szolgáltatásokat” című áttekintésében találhat megfelelő segítő helyeket a városban. A “Here We Are” mind a négy része megjelenik a YouTube-on, és az iks.haus következő podcastjai már készülnek. A mottó továbbra is az ALL&EQUAL: itt vagyunk, és beszélünk róla, nyíltan és szégyen nélkül.