Amikor a kockázat normálissá válik

A résztvevők 28 százaléka azt nyilatkozta, hogy a megelőző öt évben legalább egy hozzá közel álló személyt elveszített drog okozta haláleset miatt. Egyes londoni kerületekben ez az arány elérte a 33 százalékot.

A GHB-t vagy GBL-t fogyasztók körülbelül kétharmada arról számolt be, hogy fogyasztás közben elvesztette az eszméletét vagy akaratlanul elaludt. A kutatók az ilyen eseteket túladagolásnak minősítik.

Abból az 560 résztvevőből, aki a chemsexhez legszorosabban kapcsolódó három szer – GHB/GBL, crystal meth és mefedron – közül legalább egyet fogyasztott, csaknem a fele bizonyos fokú aggodalmat fejezett ki a saját drogfogyasztásával kapcsolatban. Azok, akik ezt a három szert fogyasztották, csaknem háromszor olyan gyakran írták le károsként a drogfogyasztásukat, mint azok, akik más szórakozási célú drogokat fogyasztottak.

A crystal meth-et fogyasztók közel 60 százaléka némi aggodalmat fejezett ki a fogyasztásával kapcsolatban, míg 20 százalékuk „nagy problémának” nevezte.

A drogfogyasztás mindig kockázattal jár. A kérdés nem az, hogy létezik-e kockázat, hanem az, hogy ez a kockázat mennyire magas, milyen gyakran ismétlődik, és mi történik, amikor a kockázatos viselkedés egy közösségen belül normálissá válik.

Ezek a számok nem azt mondják nekünk, hogy magának a drogfogyasztásnak csak egyetlen jelentése van, vagy hogy minden chemsexszel kapcsolatos tapasztalat ugyanolyan. A drogfogyasztás azonban mindig egészségügyi kockázattal jár, még akkor is, ha csak egyszer fordul elő. A fontosabb kérdés itt az, hogy mi történik akkor, amikor a szex közbeni drogfogyasztás egy közösségen belül normalizálódik, amikor valamit, ami eredendően kockázattal jár, fokozatosan a szexuális és társas élet szokásos részeként kezdenek elfogadni.

Ha egy viselkedés elég széles körben elterjed egy társadalmi környezetben, akkor megváltozhat, ahogyan ezt a viselkedést érzékeljük. Kevésbé válhatunk érzékennyé a kockázataival szemben. Elkezdhetjük a szcéna egyszerűen csak egy újabb részének tekinteni azokat a következményeket, amelyeknek nyugtalanítaniuk kellene minket.

Itt a beszélgetésnek komolyabbá kell válnia.

Évek óta a drogokról, a szexről és a melegekről szóló beszélgetések gyakran két véglet között mozognak. Az egyik oldalon az erkölcsi elítélés és a stigmatizálás állt. A másik oldalon néha ott volt a félelem attól, hogy túl nyíltan beszélünk az ártalmakról, mert minden kritikus vitát a szexuális szabadság, az élvezet vagy a saját döntések meghozatalához való jog elleni támadásként értelmezhettek.

Meg kell szüntetnünk ezt a patthelyzetet.

Az, hogy megértjük, miért fogyasztanak az emberek drogokat, nem jelenti azt, hogy úgy teszünk, mintha a következmények nem léteznének.

Megérthetjük a kapcsolódás, az intimitás, az izgalom, a valahová tartozás és a menekülés iránti szükségletet, amely a drogfogyasztás és a chemsex része lehet. Megérthetjük a magányt, a nyomást, az elutasítást és az elszigeteltséget, amelyek egyes embereknél a kapcsolódás intenzív formáinak keresése mögött húzódhatnak. Ugyanakkor elismerhetjük, hogy a drogfogyasztás bizonyos mintázatai súlyos károkat okoznak.

Ez nem moralizálás. Azt jelenti, hogy komolyan vesszük egymást.

Ez az egymásról való gondoskodás.

Eljött az ideje egy komolyabb beszélgetésnek.

Nem azért, mert el kellene ítélnünk a drogot fogyasztó melegeket, hanem azért, mert fel kell hagynunk azzal, hogy elsiklunk a már most is látható következmények felett.

Ha a meleg szcénának ma szüksége van valamire, akkor az nem kevesebb közösség. Több közösségre van szüksége.

A szcénának olyan terek felé kell bővülnie, ahol valóban emberi módon lehetünk együtt. Olyan terek, ahol nem elsősorban a testünk, a szexuális vonzerőnk, a státuszunk, a korunk, a kívánatosságunk vagy a hasznosságunk alapján tekintenek ránk. Olyan terek, ahol egymást a kapcsolódás, a valahová tartozás, a megértés, a gondoskodás és a támogatás iránti mély szükségletekkel rendelkező emberekként láthatjuk.

És ennek a melegek generációin átívelően kell megtörténnie.

Szükségünk van olyan helyekre, ahol egy meleg férfi feltehet egy egyszerű kérdést egy másik meleg férfinak: „Hogy vagy valójában?”

Szükségünk van olyan kapcsolatokra, ahol a válasz számít.

Egy közösség nem csupán egy olyan csoport, amelynek tagjai azonos szexuális irányultságúak. Egy közösség akkor létezik, ha a tagjai valamilyen formában felelősséget viselnek egymásért.

Ezért a drogfogyasztás kérdése nem választható el magának a közösségnek a kérdésétől.

Ha társas tereink olyan helyekké válnak, ahol az embereket elsősorban az alapján ítélik meg, hogyan néznek ki, mit tudnak szexuálisan kínálni, milyen szerekhez férnek hozzá, milyen bulikba jutnak be, vagy milyen státusszal rendelkeznek egy adott szcénán belül, akkor nem kellene meglepődnünk, ha a mélyebb emberi szükségletek kielégítetlenek maradnak.

A melegeknek olyan helyekre van szükségük, ahol a barátság nem másodrangú a szexhez képest. Olyan helyekre, ahol az öregedés nem jelenti azt, hogy valaki láthatatlanná válik. Olyan helyekre, ahol a sérülékenység nem gyengeség. Olyan helyekre, ahol a segítségkérés nem jelenti a státusz elvesztését. Olyan helyekre, ahol a fiatalabb férfiak az idősebb férfiakat nemcsak szexuális lehetőségként vagy társas kapcsolatként láthatják, hanem olyan emberekként, akik tapasztalatot, perspektívát és gondoskodást nyújthatnak.

Szükségünk van gondoskodási struktúrákra.

Nem a közösségről alkotott elvont elképzelésekre, hanem valódi kapcsolatokra, szervezetekre, csoportokra, szolgáltatásokra és informális hálózatokra, amelyek révén a melegek észrevehetik, ha egy másik férfi nehézségekkel küzd, és tudják, mi a következő teendő.

Ha ennek a szövegnek van bármilyen aktivista célja, akkor az egy felhívás a melegekhez, hogy nyíltabban beszéljenek arról, mi történik közöttünk.

Nem csak azután, hogy valaki meghalt.

Nem csak akkor, amikor túladagolás következik be.

Nem csak akkor, amikor valaki válságba kerül.

Sokkal korábban.

Képesnek kell lennünk beszélni a drogfogyasztásról, mielőtt az katasztrófává válik. Képesnek kell lennünk kérdéseket feltenni, mielőtt valaki eltűnik egy olyan mintázatban, amelyet már nem tud kontrollálni. Képesnek kell lennünk azt mondani egymásnak: Aggódom érted. Észrevettem valamit. Szükséged van segítségre?

Ezt a fajta gondoskodást nem kellene beavatkozásnak tekinteni. A közösség egyik alapjaként kellene értenünk.

El tudjuk fogadni az embereket anélkül, hogy minden olyan viselkedést elfogadnánk, amely kockázatnak teszi ki őket.

Megvédhetjük a szabadságot, az élvezetet és a szexuális önkifejezést, és ugyanakkor elismerhetjük, hogy bizonyos következmények többé nem kezelhetők e szabadság normális részeként.

A londoni tanulmány nem bizonyítja, hogy ugyanez a helyzet áll fenn minden európai városban. Önszelekciós mintája nem teszi lehetővé ezt a következtetést. London azonban jelentős európai városi központ, nagy és jól látható meleg szcénával, az eredmények pedig elég komolyak ahhoz, hogy magán a tanulmányon túl is figyelmeztető jelként szolgáljanak.

A kérdés nem az, hogy London bebizonyítja-e, hogy mindenhol ugyanaz történik.

A kérdés az, hogy elég biztosak vagyunk-e abban, hogy a saját közösségeinkben ez nem történik meg, ahhoz, hogy igazolhassuk a tétlenséget.

Talán most jött el a pillanat, hogy többé ne csak azt kérdezzük, hogyan tehetjük a szcénát izgalmasabbá, vonzóbbá és elérhetőbbé.

Talán azt is meg kell kérdeznünk, hogyan tehetjük biztonságosabbá, összetartóbbá és gondoskodóbbá.

Nem kevesebb közösség. Több közösség.

Mert a normalizáció nem jelenti azt, hogy valami biztonságosabb lett. Néha csupán azt jelenti, hogy olyan régóta hozzá vagyunk szokva a veszélyhez, hogy már nem érzékeljük.

Megjegyzés

Az ebben a cikkben tárgyalt kutatást olyan londoni LGBTQ+ személyek önszelekciós mintáján végezték, akik azt nyilatkozták, hogy a megelőző tizenkét hónapban szórakozási célból fogyasztottak drogokat. A minta 87 százalékát melegek tették ki. Az eredményeket ezért nem kellene sem az összes melegre vagy az összes LGBTQ+ személyre nézve reprezentatívnak tekinteni, sem annak bizonyítékának, hogy ugyanezek a mintázatok szükségszerűen más városokban is fennállnak.

Callum Wells eredeti cikke az Attitude magazinban

Egy közösség nem azzal válik erősebbé, hogy megtanulja figyelmen kívül hagyni a kockázatokat, hanem azzal, hogy képessé válik gondoskodni azokról az emberekről, akik veszélyeztetettek.