Akkulturáció, integráció és asszimiláció: mi a különbség?

Amikor az emberek egy másik országba költöznek, más nyelvvel, más szokásokkal, társadalmi szabályokkal és életmódokkal találkoznak. Ez a találkozás nemcsak az érkezőket változtathatja meg, hanem az őket befogadó közösséget is.

A nyilvános vitában az akkulturáció, az integráció és az asszimiláció kifejezéseket néha úgy használják, mintha ugyanazt jelentenék. Mégis mindegyikük más-más aspektusát írja le az egyének, a származási kultúrájuk és az új társadalmi környezetük közötti kapcsolatnak.

Ez a megkülönböztetés több puszta terminológiai kérdésnél. Ha az integrációt az asszimilációval azonosítjuk, tévesen arra következtethetünk, hogy a társadalom csak akkor fogad el valakit, ha feladja a származásához kötődő nyelvet, szokásokat vagy identitást. Fordítva: ha a kulturális különbséget az integráció kudarcának bizonyítékaként értékeljük, figyelmen kívül hagyjuk azt a tényt, hogy az emberek úgy is részt vehetnek egy közös társadalomban, hogy kulturálisan nem válnak azonossá.

A pszichológiában és a migrációkutatásban ezért az akkulturációt olyan folyamatként értelmezik, amely a személyes tapasztalatoktól, a társadalmi kapcsolatoktól és azoktól a keretfeltételektől függően, amelyek között végbemegy, különböző eredményekhez vezethet (Berry, 1997; Sam & Berry, 2010).

Az akkulturáció az a kulturális és pszichológiai változási folyamat, amely akkor megy végbe, amikor különböző kulturális környezetből származó emberek vagy csoportok tartós kapcsolatba kerülnek egymással. A változások érinthetik a nyelvet, a mindennapi szokásokat, az értékeket, a kapcsolatokat, valamint azt, ahogyan az emberek saját identitásukat felfogják.

Aki például Horvátországból Japánba költözik, talán elkezd japánul tanulni, átvesz bizonyos társadalmi szokásokat, és megváltoztatja kommunikációs stílusát a szakmai környezetben. Ugyanakkor a családjával talán továbbra is horvátul beszél, ápolja horvátországi barátságait, és gyakorolja azokat a szokásokat, amelyek továbbra is fontosak számára.

Az akkulturáció nem jelenti automatikusan a saját származási kultúra feladását. Tágabb folyamatról van szó, amelyen belül különböző viszonyok alakulhatnak ki a származási kultúrához és a befogadó társadalom kultúrájához.

Ezek a változások nem feltétlenül egyoldalúak. A kulturális találkozások ugyanúgy befolyásolhatják az újonnan érkezők mindennapi életét, mint az őket befogadó intézményeket, munkahelyeket és közösségeket. Ez nem jelenti azt, hogy mindkét fél ugyanolyan változáson megy keresztül, vagy ugyanakkora társadalmi hatalommal rendelkezik. Az akkulturáció sajátos feltételek között megy végbe, amelyeket együttműködés, egyenlőtlenség, diszkrimináció vagy az intézményi támogatás különböző formái jellemezhetnek (Sam & Berry, 2010).

John W. Berry kanadai pszichológus dolgozta ki az akkulturáció megértésének egyik legismertebb elméleti keretét. A modell két kérdésből indul ki:

• Mennyire fontos az egyén számára, hogy megőrizze származási kultúráját, identitását és szokásait?
• Mennyire fontos az egyén számára, hogy részt vegyen a tágabb közösség életében, és kapcsolatokat építsen ki más kulturális csoportokhoz tartozó emberekkel?

E két dimenzió kombinálásával Berry (1997) négy akkulturációs stratégiát ír le.

Az integráció arra irányuló törekvést jelent, hogy az egyén megőrizze saját származási kultúrájának fontos elemeit, és egyúttal részt vegyen annak a társadalomnak az életében, amelyben él.

Az asszimiláció a befogadó társadalom kultúrájára való orientálódást jelenti, amely a származási kultúrához kötődő gyakorlatok gyengülésével vagy feladásával jár együtt.

A szeparáció a származási kultúra megőrzését jelenti, miközben korlátozott a részvétel a tágabb közösség életében vagy a kapcsolat annak tagjaival.

A marginalizáció gyenge kötődést jelent mind a származási kultúrához, mind a befogadó társadalomhoz. Ez a helyzet a kirekesztés vagy a diszkrimináció közegében alakulhat ki, de nem kellene automatikusan az egyén tudatos döntéseként értelmezni.

Ezek a kategóriák hasznosak a lehetséges alkalmazkodási minták megértéséhez, de nem merev címkék, amelyekkel az embereket szépen be lehetne sorolni. Ugyanaz a személy aktívan részt vehet a társadalmi életben, megőrizhet egy családi nyelvet, megváltoztathat bizonyos szokásokat, és élete különböző szakaszaiban eltérően viszonyulhat az identitásához.

A modell azt sem feltételezi, hogy mindenkinek ugyanakkora szabadsága van annak megválasztásában, hogyan alkalmazkodik. Az a képesség, hogy valaki megőrizze kulturális identitását, és egyúttal részt vegyen a társadalomban, attól is függ, vannak-e akadályok, diszkrimináció és intézményi korlátozások (Berry, 1997; Schwartz et al., 2010).

Berry modelljében az integráció a származási kultúra megőrzését jelenti, miközben az egyén részt vesz az új társadalomban. Tágabb társadalmi értelemben az integráció magában foglalja az oktatáshoz, a foglalkoztatáshoz, a lakhatáshoz, az egészségügyi ellátáshoz, a jogokhoz és a társadalmi kapcsolatokhoz való hozzáférést is.

Képzeljünk el egy családot, amely Olaszországból költözött egy másik országba. A családtagok megtanulják új környezetük nyelvét, dolgoznak, iskolába járatják a gyerekeiket, és részt vesznek a helyi közösségi életben. Otthon azonban továbbra is olaszul beszélnek, ápolják a családi szokásokat, és tartják a kapcsolatot a származási országukban élő rokonaikkal.

Egy ilyen családnak nem kell választania a kulturális gyökerei és a társadalmi részvétel között. Tagjaiban kialakulhat az összetartozás érzése az új környezetükben anélkül, hogy megszűnnének a származásukat identitásuk fontos részének tekinteni.

Az integráció azonban nem egyszerűen a személyes motiváció eredménye. Ager és Strang (2008) több, egymással összefüggő területet azonosít, amelyek az integráció szempontjából lényegesek, köztük a foglalkoztatást, a lakhatást, az oktatást, az egészséget, a jogokat és a társadalmi kapcsolatokat. Ez egy fontos megkülönböztetésre mutat rá: elvárható ugyan az emberektől, hogy megtanulják a nyelvet és tiszteletben tartsák a törvényt, tényleges részvételük azonban attól is függ, hogy hozzáférnek-e az oktatáshoz és a munkához, élveznek-e jogbiztonságot, és el tudják-e kerülni a diszkriminációt.

Az integráció ezért nem azonos a teljes kulturális egyformasággal. Az emberek osztozhatnak a társadalmi együttélés szabályaiban, részt vehetnek az intézmények életében, és teljesíthetik kötelezettségeiket, miközben eltérő nyelveket, szokásokat és kulturális kifejezésmódokat őriznek meg.

Az asszimiláció olyan folyamatot ír le, amelynek során egy személy egyre inkább átveszi a befogadó társadalom mintáit, miközben a származási kultúra jellemzői fokozatosan halványulnak, vagy megszűnnek fontos szerepet játszani az életében.

Példa lehet erre egy olyan személy, akinek a családja több generációval ezelőtt vándorolt be. Beszéli annak az országnak a nyelvét, ahol felnőtt, részt vesz az ország társadalmi életében, és a felmenői nyelvét vagy szokásait már nem tekinti identitása fontos részének.

Ez a folyamat egy vagy több generáció alatt is végbemehet. Összefügghet személyes döntésekkel, a családi élet változásaival és a mindennapi kapcsolatokkal. Társadalmi nyomás is kiválthatja, például amikor valaki arra a következtetésre jut, hogy fel kell adnia a nyelvét vagy a szokásait ahhoz, hogy elfogadják.

Fontos megkülönböztetni az asszimilációt az asszimilacionizmustól. Az asszimiláció egy egyén vagy csoport kulturális változásának folyamatát írja le. Az asszimilacionizmus olyan társadalmi vagy politikai megközelítés, amely elvárja vagy megköveteli a kisebbségi csoportoktól, hogy feladják kulturális sajátosságukat, és átvegyék a többségi társadalom mintáit.

Ez a megkülönböztetés segít elválasztani a személyes döntéseket attól a nyomástól, amely korlátozza a kulturális identitás megőrzésének lehetőségét. Az, hogy valaki már nem gyakorolja felmenői szokásait, önmagában nem árulja el, hogy szabad választásról, a megváltozott körülmények eredményéről vagy a társadalmi nyomás következményéről van-e szó.

Elterjedt feltevés, hogy a kulturálisan hasonló környezetből érkező emberek könnyebben integrálódnak, mint azok, akiknek a környezetét kulturálisan távolabbinak érzékelik. A nyelvben, a szokásokban vagy a mindennapi gyakorlatokban meglévő hasonlóságok valóban megkönnyíthetik az alkalmazkodás bizonyos aspektusait. Ebből azonban nem következtethetünk automatikusan arra, hogy egy személyt elfogadnak, vagy hogy sikeresen integrálódik.

A kulturális háttér önmagában túl keveset árul el egy személy értékeiről, képességeiről, tapasztalatairól vagy a társadalmi részvételre való hajlandóságáról. Minden országon és minden kulturális közösségen belül különböznek egymástól az emberek generáció, iskolázottság, családi háttér, személyes tapasztalat és egyéni meggyőződés szerint.

Ugyanabból az országból származó emberek például nagyon eltérő nézeteket vallhatnak a nemek közötti egyenlőségről, a vallásról, az LMBT-személyekről vagy a fogyatékossággal élők jogairól. Az ilyen nézetek nem jósolhatók meg megbízhatóan pusztán a nemzeti vagy vallási háttér alapján.

Ez nem jelenti azt, hogy a kulturális különbségeket figyelmen kívül kellene hagyni. Az eltérő társadalmi normák valódi kérdéseket vethetnek fel, és párbeszédet, egyeztetést vagy világos közös szabályokat tehetnek szükségessé. A kulturális sokféleség tisztelete nem jelenti a diszkrimináció vagy az alapjogok korlátozásának elfogadását. Az emberi jogok védelme sem követeli meg, hogy mindenki ugyanazt a nyelvet beszélje, ugyanazokat a szokásokat kövesse vagy a magánéletében ugyanazt az életmódot folytassa.

Az integráció megértéséhez ezért hasznosabb a tényleges viselkedést, a rendelkezésre álló lehetőségeket és a társadalmi feltételeket vizsgálni, mint előre következtetéseket levonni egy személy származása alapján. Az integrációt az egyének, a közösségek és az intézmények közötti kapcsolat formálja, nem csupán a két környezet közötti kulturális távolság.

Az akkulturáció, az integráció és az asszimiláció megkülönböztetése pontosabb vitát tesz lehetővé a migrációról. Az akkulturáció a kulturális és pszichológiai változás tágabb folyamatára utal; az integráció a saját identitás bizonyos elemeinek megőrzését jelenti, miközben az egyén részt vesz egy új társadalomban; az asszimiláció pedig a befogadó társadalom kultúrájára való orientálódást jelenti, amelyet a származási kultúrához kötődő jellemzők gyengülése kísér.

Ezek a folyamatok nem mindenkinél zajlanak ugyanúgy, és nem is függetlenek a társadalmi körülményektől. A nyelv, az oktatás, a foglalkoztatás, a jogbiztonság, a társadalmi kapcsolatok és a diszkriminációs tapasztalatok befolyásolhatják egy személy lehetőségeit arra, hogy részt vegyen a közösség életében.

Az integráció kérdése ezért nem egyszerűen az, hogy egy bevándorolt személy mennyire változott meg. Ugyanilyen fontos megkérdezni, milyen lehetőségeket biztosít a társadalom, hogyan bánnak az intézmények a különböző csoportokkal, és részt vehetnek-e az emberek a közös életben anélkül, hogy származásuk minden vonását el kellene törölniük.

Záró gondolat

Az integráció nem követeli meg, hogy mindannyian egyformák legyünk. Azt követeli meg, hogy részt vegyünk egy közös társadalomban, tiszteletben tartsuk a szabályait, és mégis megőrizhessük a saját származásunkat.

Megjegyzés

Ez a cikk tájékoztató és oktatási célokat szolgál. Az itt bemutatott fogalmak és elméleti modellek célja, hogy segítsék az akkulturáció és az integráció megértését; önmagukban nem magyarázhatják meg minden egyén vagy minden migráns közösség tapasztalatát.

Források

Ager, A., & Strang, A. (2008). Understanding integration: A conceptual framework. Journal of Refugee Studies, 21(2), 166–191. https://doi.org/10.1093/jrs/fen016

Berry, J. W. (1997). Immigration, acculturation, and adaptation. Applied Psychology, 46(1), 5–34. https://doi.org/10.1111/j.1464-0597.1997.tb01087.x

Sam, D. L., & Berry, J. W. (2010). Acculturation: When individuals and groups of different cultural backgrounds meet. Perspectives on Psychological Science, 5(4), 472–481. https://doi.org/10.1177/1745691610373075

Schwartz, S. J., Unger, J. B., Zamboanga, B. L., & Szapocznik, J. (2010). Rethinking the concept of acculturation: Implications for theory and research. American Psychologist, 65(4), 237–251. https://doi.org/10.1037/a0019330