Hogyan befolyásolja a trauma az agyat?

Gondoljunk egy pillanatra az okostelefonunkra.

Normális körülmények között százakról a folyamat fut benne, amiről nem is vagyunk tudatában.

A fényképek automatikusan rendeződnek.

Az alkalmazások automatikusan frissülnek.

Értesítések érkeznek.

Az akkumulátor egész nap kitart.

Különböző rendszerek működnek együtt egyszerre.

Most képzeljük el, hogy a telefonunk hirtelen valami olyat észlel, amit egy hatalmas kibertámadásként értékel.

Azonnal intenzív biztonsági ellenőrzések kezdődnek.

Minden értesítést sürgősnek minősítünk.

A háttérfolyamatok le vannak állítva.

A processzor túlmelegszik.

Az akkumulátor gyorsabban merül.

A telefon nem hibás.

Egyszerűen túl sok energiát használ fel a saját védelmére.

Az emberi agy hasonlóan reagálhat egy túlnyomó veszélyhelyzetre.

Ha egy komoly veszélyt érzékel, ideiglenesen átirányítja erőforrásait. A tanulás, a hosszú távú tervezés, a finom részletek megjegyzése és a kreativitás kevésbé válik prioritássá.

Egy másik feladat válik fontosabbá:

A túlélés.

Ez nem jelenti azt, hogy ezek a képességek teljesen eltűnnek. Egyszerűen kevesebb figyelmet kapnak abban a pillanatban, mert a figyelem a potenciális veszélyekre összpontosít.

Az emberi agy jóval a okostelefonok, a nagyvárosok és a közösségi média előtt fejlődött ki.

Olyan környezetben fejlődött ki, ahol egy valódi veszély figyelmen kívül hagyása végzetes lehetett.

Ha őseink egy susogást hallottak a bokrokban, biztonságosabb volt, ha először feltételezték, hogy ragadozó van ott, mint ha teljesen figyelmen kívül hagynák a hangot.

Az evolúció olyan agyakat részesített előnyben, amelyek alkalmakkor túlzottan reagáltak.

Nem részesített előnyben olyan agyakat, amelyek folyamatosan figyelmen kívül hagyták a potenciális veszélyeket.

A traumatikus élmények állandó terhelést helyezhetnek erre az ősi túlélési rendszerre.

A nehézség az, hogy a modern veszélyek gyakran nem látható ragadozó formájában jelentkeznek. Ezek fizikai, pszichológiai, társadalmi vagy személyközi jellegűek lehetnek.

Bántalmazás.

Elhanyagolás.

Buli (buli).

Családjában történő erőszak (háztartási erőszak).

Háború.

Orvosi trauma.

Szakvonalbeli erőszak.

Krónikus stressz.

A közvetlen veszélyforrás eltűnhet.

Azonban az agy riasztórendszere nem mindig kapja meg ezt az üzenetet azonnal.

Egy része az egyénnek már tudhatja, hogy a veszélyes helyzet megszűnt. Mindazonáltal a test továbbra is úgy viselkedik, mintha bármikor reagálnia kellene.

Minden alkalommal, amikor veszélyt érzékelünk, a test aktiválja az emberi biológia egyik legrégebbi túlélési rendszerét.

Ennek a rendszernek a központi eleme a hipotalamusz-hipofízis-mellékvese tengely, amelyet általában HPA tengelyként emlegetnek.

Ezt tekinthetjük egy biológiai vészhelyzeti reagálási rendszernek.

Ha veszélyt észlelnek, a hipotalamusz egy riasztójelet küld.

A hipofízis továbbítja ezt az információt.

Ezután a mellékvesek kérgi része kortizolt szabadít fel.

Párhuzamosan a szimpatikus idegrendszer aktiválja a további fizikai stresszreakciókat, beleértve az adrenalin és a noradrenalin felszabadulását.

Az egész szervezet felkészül a túlélésre.

A pulzusszám növekszik.

A légzés megváltozik.

Rövid távon energia felszabadul.

A figyelem szűkül.

Az izmok megfeszülnek.

A fájdalom érzése ideiglenesen csökkenhet.

Rövid távon ez a reakció rendkívül hatékony.

Életeket menthet.

A probléma akkor kezdődik, amikor a riasztórendszer nem tér vissza megbízhatóan az eredeti állapotába.

A HPA-tengely stresszhelyzetben aktiválódik, egy olyan jelátadó láncon keresztül, amely a hipotalamusz, a hipofízis és a mellékvesék részvételével működik. Azonban a trauma és a poszttraumás stressz szindróma terén végzett kutatások nem mutatnak egyértelmű, állandóan magas kortizolszintet. A vizsgálatok eredményei a stresszor időpontjától, típusától és a vizsgált csoporttól függően változhatnak. Ezért tudományos szempontból pontosabb a stresszrendszer szabályozásának lehetséges változásáról vagy zavarairól beszélni.

A rövid távú stresszreakciók segítenek nekünk reagálni a közvetlen veszélyekre.

A hónapokig vagy évekig tartó, folyamatos stressz azonban más kihívásokat jelent az agy és a test számára.

A kutatások arra utalnak, hogy a krónikus stressz befolyásolhatja az agy azon területei közötti kommunikációt, amelyek a memória, a figyelem, az érzelmi szabályozás és a döntéshozatal területéért felelősek.

Ezek a változások nem csupán hibák.

Ezeket alkalmazkodásként lehet értelmezni.

Az agy megpróbál a lehető leghatékonyabban működni olyan körülmények között, amelyeket veszélyesnek értékel.

Bizonytalan környezetben hasznos lehet a mimikák nagyon alapos figyelése, a hangok gyorsabb besorolása potenciális veszélyként, vagy a figyelem erősebb koncentrálása a lehetséges kockázatokra.

Ez az alkalmazkodás problémává válik, amikor a veszély már elhárult, de az agy továbbra is a régi szabályok szerint működik.

Egy olyan rendszer, amely veszélyes körülmények között védelmet nyújtott, nehezítheti a koncentrációt, az alvást, a kapcsolatok fenntartását és a fizikai regenerálódást egy biztonságos, mindennapi környezetben.

Sok olyan ember, aki traumatikus élményekkel rendelkezik, a következőket is említi:

• Agyi “köd” vagy mentális zavartság.
• Érzelmi zsibbasás.
• Koncentrációs nehézségek.
• Nehézségek a beszélgetések emlékezetében.
• Szavak elfelejtése egy mondat közben.
• Nyájban való túlzott érzékenység.
• Folyamatosan mások arcérzékelése.
• Nehézségek a relaxációban.
• Rossz vagy zavart alvás.
• Akár minimális fizikai aktivitás mellett is rendkívüli fáradtság.

Egy mondat gyakran felmerül a trauma-terápiában:

“Tudom, hogy biztonságban vagyok, de a testem ezt nem tudja.”

Ez a mondat különösen hangsúlyozza a gondolkodás és a túlélési üzemmód közötti különbséget.

Az agy gondolkodási része megérti, hogy a veszély már elhárult.

A túlélési rendszer még nem győződött meg erről.

Ezért egy szag, egy bizonyos hangnem, egy fizikai érzés, vagy akár egy látszólag ártalmatlan helyzet is kiválthat egy olyan reakciót, amely a jelenlegi helyzetben túlzottnak tűnik.

A test azonban nem csak a jelenlegi helyzetre reagál.

A reagálás a helyzet jelentőségére épül a megtanult riasztórendszeren belül.

Képzelje el, hogy a telefonja folyamatosan ugyanazt az üzenetet jeleníti meg:

“Lehetséges biztonsági kockázat észlelve.”

Minden egyes percben.

Végül az akkumulátor lemerül.

Az alkalmazások lassabban működnek.

A tárhely megtelik.

Az általános teljesítmény csökken.

Nem azért, mert a telefon hibás.

Hanem azért, mert soha nem kapja meg a lehetőséget, hogy visszatérjen a normál működési állapotba.

A trauma hasonló módon befolyásolhatja az agyat és a testet.

A rendelkezésre álló energia jelentős része a monitorozásra, a felkészülésre és a védekezésre megy.

Ez kevesebb kapacitást hagy a tevékenységekre, amelyeket egy biztonságos környezetben általában természetesnek vettünk volna: a koncentrációra, az információk rendszerezésére, a döntéshozatalra, a kreatív gondolkodásra, az alvásra vagy az érzelmi kapcsolódásra másokkal.

Igen, de valószínűleg nem úgy, ahogy azt gyakran ábrázolják a közösségi médiában.

A trauma nem egyszerűen az egész agy egyenletes zsugorodását okozza.

Ehelyett a tartós stressz és a poszttraumás stressz összefüggésbe hozható bizonyos, egymással összekapcsolt agyterületek szerkezetbeli és funkcionális különbségeivel.

A hippocampus, az amygdala és a prefrontális cortex különösen gyakran szerepelnek a kutatásokban.

Ezek a területek segítenek nekünk a tapasztalatok kontextusba helyezésében, a emlékek kontextusba való elhelyezésében, az érzelmi reakciók szabályozásában és a döntéshozatalban.

A kutatások azt mutatják, hogy a krónikus stressz különböző módon befolyásolhatja a neuronális struktúrák átalakulását ezekben a hálózatokban. A hippocampus, az amygdala és a prefrontális kéreg nem reagál egyformán a stresszre. Emellett ezek az eredmények nem feltétlenül jelentik azt, hogy minden megfigyelt változás kizárólag a trauma következménye, vagy hogy minden érintett egyénben ugyanúgy jelentkezik.

A gyakran ismételt állítás, miszerint a trauma minden esetben csökkenti a hippocampus méretét, túl általános. Egyes tanulmányok kisebb hippokampus-volument mutatnak, különösen a krónikus, nem múló poszttraumás stressz esetén. Más, longitudinális vizsgálatok nem mutatnak progresszív volumen csökkenést a trauma után, és azt sugallják, hogy bizonyos különbségek már egyfajta sebezhetőséget jelezhetnek.

A 2. részben megismerjük a három olyan agyi régiót, amelyeket a „túlélési csapat” tagjainak tekinthetünk:

A hippocampus a memóriákat szervezi, és időbeli és térbeli kontextust biztosít számukra.

Az amygdala az agy „belső füstjelzője”.

A prefrontális kéreg tervezi, értékeli és szabályozza az érzelmi reakciókat.

Ezeknek a területeknek a kölcsönhatása segít megmagyarázni, hogy a múlt néha úgy érezzük, mintha a jelen lenne.

Ez magyarázza azt is, hogy miért lehetséges a pszichológiai felépülés.

A trauma nem jelenti azt, hogy az agyad meghibásodott.

Ez arra utal, hogy az agyad alkalmazkodott olyan körülményekhez, amelyeket veszélyesnek érzékelt.

Sok olyan tünet, ami miatt az emberek félnek, nem személyes gyengeség jele.

Agybeli homályosság.

Fokozott éberség.

Elfelejtés.

Érzelmi túlterhelés.

Kimerültség.

Ezek jelei lehetnek egy olyan túlélési rendszernek, amely folyamatosan túlműködik.

A biztató hír:

Az agy, amely megtanulta a túlélést, képes feldolgozni az új, biztonságos tapasztalatokat is.

Ezt a képességet neuroplaszticitásnak nevezik.

A neuroplaszticitás az agy azon képességét írja le, hogy tapasztalatok és tanulás révén megváltoztassa a funkcióit és a kapcsolatrendszereit. Ez általában a felnőttkorig fennmarad, és olyan tényezők befolyásolják, mint az alvás, a testmozgás, a tanulás, valamint az általános fizikai és pszichológiai környezet.

Ez azonban nem jelenti azt, hogy minden strukturális változás egyszerűen “visszanő”, vagy hogy a gyógyulás egyértelműen látható kell, hogy legyen egy agyi képalkotó vizsgálaton. A trauma-fókuszú pszichoterápiára vonatkozó kutatások bizonyítékot szolgáltatnak a lehetséges funkcionális változásokról, különösen a prefrontális hálózatokban. Azonban a strukturális változásokkal kapcsolatos eredmények jelenleg korlátozottak és nem egységesek.

A pszichológiai gyógyulás tehát nem egy egyszerű biológiai folyamat, amely során az egyén visszatér egy korábbi állapotba.

Ez egy tanulási folyamat.

Az idegrendszer ismételten gyűjt új információkat:

Ez a hely biztonságos.

Ez a személy nem az, aki volt korábban.

Ez a hang mást jelent ma.

Ez az emlék fájdalmas, de nem fog újra előkerülni.

Érzem a feszültséget, anélkül, hogy azonnal egy katasztrófa következne.

A biztonság nem mindig egyetlen felismerésből fakad.

Gyakran sok apró tapasztalatból fakad, amelyek fokozatosan meggyőzik az agyat és a testet arról, hogy a régi túlélési szabályok nem kell, hogy minden helyzetet irányítsanak.

Ott folytatjuk a mi utunkat.